Csikai Márta kiállítása a Várnegyed Galériában
Szakolczay Lajos
A biblikus cím nagyon is eligazít Csikai Márta plasztikai világában, jóllehet az advent adta a keretét a téma szerinti válogatásnak. Az angyal itt is hírnök, küldött, aki teljesítvén hivatását – természetfölötti közlés érkezett az égből a földre –, kitárta azt a kaput, amelyen át titkok özöne jutott az emberekhez. Mert ha tudjuk, hogy mit közvetítenek a titkos hírnökök, meggyőződhetünk a mítoszi (bibliai) út szélességéről is. A Biblikus Teológiai Szótár egész arzenálját adja eme fölfoghatatlanságában is csodás cselekedetnek. „Gábriel hozza a kettős üzenetet Zakariásnak, illetve Szűz Máriának (Lk 1,19.26); égi sereg tűnik föl a születés éjjelén (Lk 2,9-14); angyalok adják hírül a feltámadást is (Mt 28,5kk p), azok értetik meg az apostolokkal a mennybemenetel értelmét (Csel 1,10k). Krisztus segítői az üdvösség művében, őrzik az embereket (Mt 18,10; Csel 12,15), bemutatják Istennek a szentek imáit (Jel 5,8; 8,3), a paradicsomba viszik az igazak lelkét (Lk 16,22). Az Egyház oltalmára folytatják, élükön Mihállyal, a Sátán elleni küzdelmet, amely kezdet óta tart (Jel 12,1.9).”
Ez a kis teológiai breviárium – a Jelképtár szoboralakzatokra is kiható igazságával, és kibővítve más történetekkel – ugyancsak nyomon követhető a kis reliefek sorát adó Bronzkapu-terven (1994). A szobrászművész pályázatra készült alkotásával Szent Márton hegyét (Pannonhalma) szentelte meg azzal, hogy a kaput, amelynek hatalmas kereszt alakú fénynyílása (középütt a korpusz) üdvösséghozó, az ég csarnokához közelítette. Átszellemültség és erő – az igazak ereje – tükröződik ezeken a vázlatként is remek domborműveken. A földi tér – apostolaival, templomaival, kupoláival, ülőfülkéivel, stb. – „úrfelmutató gesztussal” (a dicséret profán módon a szobrászművészt illeti) a szakrális tér felé közelít, mintha a transzcendens lét világtörvényt vizionálna. Álomban a valóságot? Azt, ha az Angyali üdvözlet (1986), eme kitűnő bronzrelief plasztikai hullámzásában is az észokokat megremegtető isteni sugallatot látjuk. A drapéria (ruha) redőiben pedig – paradox – az örömtől megdidergő test, a szakrális mezőben is lélegző mindenség-molekula felszabadult örömét.
Kőszobor is (Anya – 1970), és terrakotta plasztika is (Madonna – 2003) jelzi, hogy az invenciózus anyagformálással a zárt tömb-élmény miként avatódik anya-gyermek szeretet-apoteózisává (a parasztmadonna öle szintén isteni kisdedet ringat), s nemkülönben hogy a természetes (természeti!) anyagban megjelenített Élet és Életszentség ugyanannak a teremtésmítosznak a két sarka. Később – ekkor már az új technika, a viaszveszejtéses bronz hozza a „megigazulást” – a statikus alakok zárt tömbje, súlya, palástja, forgástengelye megbontatik, illetve áthelyeztetik. A lendítőerő, a felület pozitív-negatív fényjátékával, a dinamika lesz. A mozgásalakzatok új teret teremtenek maguknak, s a szárnyak angyalokat röptető, táncosnőket emelő vitorlája úgy feszül a légnek, akárha az ég boltívét tartaná.
Akinek szeme van a látásra, könnyedén észleli, hogy a biblikus tér éteriségét megbolygató angyal-szobrok (Gábriel és profanizált változata: Gabriella – mindkettő 2011; Rafael – 2008; Szent Mihály főangyal – 2007) minő rokonságban állnak a pördülést-emelkedést szolgáló drapériát szárnyfunkcióként hasznosító parkett művészeivel (Flamenco – 1998; Tánc – 2000; Táncoló – 2000; Táncosnő – 2011). A Tánc figuránál nagyobb ruha-szárnya nemcsak az elemi erejű bódulat: a fölhúzott láb dinamikájával hihetetlen nagyságúra növő „világvászon” és az erotikát rejtő, ugyanakkor kinyilvánító mozdulat megjelenítője, hanem viharos térfoglaló gesztus is. A nő megfeszített figurájában, noha örömünnepet involvál a kitárt kar „V”-je, egy kissé ott a korpusz-jelleg, holott egyértelműen zene, mozgás, ritmus harmóniáját tudatosítja a kompozíció. (Érdekességként hadd jegyezzem meg: a Fűzfa – 1984 – törzsének organikus, vagyis bordákból álló alagútja a nyitódó-csukódó héjszerkezettel és ágainak karmozdulatával ugyancsak táncmozzanatokat szimbolizál. S ebbe a körbe tartozik a García Márqueznek emléket állító profán angyalszimbólum, az Öregember – hatalmas szárnyakkal című 2006-os kisbronz is.)
Ha a természetimádat, eme különös, szinte „vallásként” megélt eufória szakralizálódik, a fű, a fa és a folyó ugyanúgy eme magasztos, plasztikai érzelemvilággal telített univerzum része lesz, mint a biblikus témákban az ember megpróbáltatásait, kozmosszal szembeni törékenységét szoborrá avató megannyi jelkép, szimbólum. S itt nem csupán Philemon és Baucis (1984), a szerelmes emberpárrá növekvő két öreg fa kedélyvilágára, a Víz – tükör – kép I. – II. (2004 – 2006) keretes rácsszerkezetén belül lévő kiszolgáltatott ember és állat magányára, és a két éremsorozat (A Tiszánál I. – VI. – 2002; VII. – XII. – 2004) hullámzó derűjére, a plakettek érzékeny ember-természet sorsvonalára gondolok, hanem a megpróbáltatás sötétjére is. Hogy Babits Mihály-i mélységet hordoz a művész Jónás-kisplasztika-sorozata, ahhoz kétség nem fér. Itt látható darabjai – Jónás Ninivében (1994); Jónás a halban (1994); Jónás a pusztában (1997) – kitűnően példázzák a szállongó boldog és a börtönrács (csontkalitka) rabságában szenvedő, a „jót” megostorozó s a „rosszat” keblébe fogadó zarándok végtelen próféciájának kalandját. A bronz átütött, organikus lyukakkal megbontott (díszített?) rácsszerkezete szabad rabot rejt – élhetetlen énünk tükörképét. Az „istenpor” (József Attila) ellenére bennünk megkövesedett magányt.
Noha a szabadtéri szobrok mesterét és térfoglaló varázslatát csak színes fotókról szemlélhetjük (Táncosnő – 1986; Szent Mihály – 2007; Gábriel – 2010), eme érthető hiányért bőven kárpótol az éremművész megannyi alkotása (öntött bronz, illetve vert ezüst). Csikai Márta jellemformáló képessége, plasztikai derűje ott vibrál mindazon arcokban, alakokban, amelyek történelmi, művelődéstörténeti és művészeti világunk (múltunk és jelenünk), tágabban a nemzet emlékezetének ébrentartására szolgálnak. Egy részük díj-formájában készült el (Márai Sándor – 1995; Supka Magdolna – 2006), másik részük kedvtelésből, illetve az alkotó iránti tiszteletből (Karsai Zsigmond – 1987; Szilágyi János György – 1988; Csikai Pál – 2010; Bodor Ádám – 2010).
Ha a térbe belógatott gyönyörű kis csengők (Kati-csengő – 1988; Balázs-csengő – 1988; Angyal-csengő – 2011) hangjára nem élednek is meg nagyjaink, a vert ezüstök révén örökkön élnek. Mert a Gróf Batthyány Lajos születésének 200. évfordulójára, Kálvin János születésének 500. évfordulójára és Tóth Árpád születésének 125. évfordulójára készített érme többet ér, mint a rajta föltüntetett névérték. Hiszen a hit, az erkölcs és a kitartás sosem volt – és ma sem – megvásárolható.
Szakolczay Lajos